Blog

Az eső dönti el, hogy örülünk neki vagy csalódottak leszünk miatta?

Erre a kérdésre gyakori, de tudat alatt adott válasz az “igen”. Ezzel igazolva azt a hiedelmet, hogy a boldogság forrása külső, rajtunk kívül álló. Igazán őszinte vizsgálódás nélkül a válaszaink egyfajta illúziót, képzelgést rajzolnak valóságunkként, amelyben például létezik elkövető és áldozat, vagy nem szerethető ember.

A stresszre való hajlam, illetve a sérülékenység közvetlen kapcsolatban áll érzelmi világunk általános szintjével. Minél magasabban helyezkedünk el a Tudattérképen, annál kevésbé adunk stresszreakciót.

A negativitás nem a helyzetekben vagy az eseményekben keresendő, hanem abban, ahogyan látjuk azokat, és ahogyan reagálunk rájuk. Ha a negatív érzéseket tudomásul vesszük és elengedjük, akkor a helyzet is hirtelen más színben fest, és ami addig lehetetlennek tűnt, most könnyedén kezelhető, megoldható, sőt egészen hasznavehető lesz.

Vizsgáljunk meg egy hétköznapi helyzetet, hogy hogyan változik a különböző szinteken az észlelés és a reakció.

Éppen leparkoltuk a kocsinkat, és amikor kiszállunk, valaki tompa csattanás kíséretében nekitolat és behorpad a lökhárító.

Lássuk, mit mondanánk a különböző tudatszinteken ebben a helyzetben. Az történik, hogy egy elmeszüleményt illesztünk az előttünk lévő valóságra és annak megfelelően reagálunk rá.

SZÉGYEN: „Milyen kínos! Olyan béna sofőr vagyok, még parkolni sem tudok. Soha semmire sem leszek jó.”

BŰNTUDAT: „Ezt jól megérdemeltem. Hogy én milyen ostoba vagyok! Ügyesebben kellett volna parkolnom.”

FÁSULTSÁG: „Miért van ez? Mindig ilyenek történnek velem. Amilyen a formám, még a kárt sem fogom tudni behajtani. Semmi értelme beszélni vele. Csak beperelne. Az élet pocsék.”

BÁNAT: „Összetörtem az autót. Már sosem lesz ugyanolyan. Az élet kemény. Egy rakás pénzt fogok most elveszíteni.”

FÉLELEM: „Ez a pasas biztosan tajtékzik. Attól tartok, még megüt. Nem merek ellenkezni, még a végén beperel. A kocsi sem lesz már a régi. Az autószerelők meg állandóan átvernek. A biztosító úgysem akar majd fizetni, és a végén ott maradok egyedül a csávában.”

VÁGY: „Ezen még kereshetek is. Azt hiszem, úgy kéne tennem, mint akinek megsérült a nyaka. A sógorom ügyvéd, kiperli a vagyonából. Kárbecslést majd egy drágább helyről szerzek be, a kocsit pedig egy olcsóbb helyen javíttatom meg.”

HARAG: „Átkozott idióta! Móresre tanítom ezt a pasast. Megérdemelné, hogy orrba vágjam. Ezért bűnhődni fog, kiperlem a vagyonából. Forr a vérem. Szétvet a düh. Meg tudnám fojtani ezt a szemetet!”

BÜSZKESÉG: „Hát miért nem figyelsz oda, te ostoba! Istenem! A világ tele van ilyen kétbalkezes barmokkal! Hogy merészeli összetörni az autómat! Mit képzel, ki ő? Valószínűleg olcsó biztosítást kötött; hála Istennek, az enyém a legjobb.”

BÁTORSÁG: „Nos, mindkettőnknek van biztosítása, megírjuk a betétlapot és majd elintézem. Kellemetlen, de majd megoldom. Beszélek a sofőrrel, és bíróság nélkül, egymás közt elintézzük.”

PÁRTATLANSÁG: „Ilyen dolgok előfordulnak. Nem vezethetsz évente 30 000 kilométert koccanás nélkül.”

HAJLANDÓSÁG: „Hogyan tudnám valamelyest megnyugtatni ezt a pa­­sast? Nem kellene rosszul éreznie magát emiatt. Szépen kitöltjük a betétlapot, és ennyi az egész.”

ELFOGADÁS: „Lehetett volna sokkal rosszabb. Legalább senki sem sérült meg, csak anyagi kár keletkezett. Majd a biztosító elintézi. A pasas, gondolom, zaklatott. Persze ez csak természetes. Az ilyen dolgokról senki nem tehet. Hála Istennek, nem én irányítom a világegyetemet. Ez csak egy apró kellemetlenség.”

ÉSSZERŰSÉG: „Nézzük gyakorlatiasan. Szeretném minél gyorsabban elintézni, hogy mehessek a dolgomra. Mi a probléma leghatékonyabb megoldása?”

SZERETET: „Remélem, nem túl ideges. Majd megnyugtatom. Áh, nyugalom, nincs semmi baj – mondja a másik sofőrnek. – Mindkettőnknek van biztosítása. Tudom, milyen ez, velem is előfordult már. Csak egy apró horpadás volt, és egy nap alatt meg is javították. Ne aggódjon! Ha nem akarja, ne töltsünk ki betétlapot. Megegyezhetünk másképp is, és akkor nem emelkedik a biztosítási díja.” Majd az emberi bajtársiasság jegyében vállára téve a kezét nyugtatja a zaklatott sofőrt: „Rá se rántson!”

A legtöbb ember alkalomadtán mindegyik tudatszintet megtapasztalja, de általában hajlamosak vagyunk hosszabb ideig főként az egyik vagy a másik szinten működni. Az emberek zömét teljesen leköti a túlélés, és annak kifinomult formái, ezért elsősorban a félelem, a harag és a gyarapodás vágyát tükrözik. Még nem tapasztalták meg, hogy a szeretetteljesség a leghatékonyabb túlélési eszköz.

Tehát mi magunk te­­remtjük a feszültséggel teli reakciókat, méghozzá annak következményeként, amit az elménkben tartunk. Az elfojtott érzések meghatározzák a hitrendszereinket, valamint az önmagunkkal és a másokkal kapcsolatos észlelésünket. Ezek szó szerint történéseket és véletlen eseményeket teremtenek a világban, amiket aztán megfordítunk, és a reakcióinkért hibáztatunk. Ez az illúziók önmegerősítő rendszere. Erre utalnak a felébredett bölcsek, amikor azt mondják, hogy „egy illúzióban élünk”. Mindössze a saját, világra vetített gondolatainkat, érzéseinket és hiedelmeinket tapasztaljuk meg, és ezek hozzák el azt, amit megtörténni látunk. Az észlelés szubjektív módon egyedi. Mindenki csak a maga által választott világot tapasztalja. A világegyetemben egyáltalán nincsenek áldozatok, és minden következmény a belső választások és döntések végkifejlete.

“Mindenki szabadon választhat. Nem az eső dönti el, hogy örülünk neki, vagy csalódottak leszünk miatta.” (Dr. David R. Hawkins)

 

Szeretnél kevésbé adni stresszreakciót? Milyen lenne, ha a Tudattérkép magasabb, erőteljesebb szintjein élnél – észlelnél és reagálnál? www.imonkova.hu

 

(Felhasznált irodalom: Dr. David R. Hawkins: Elengedés; Erő kontra erő)

Write a comment